Ha jól számolom, kilenc nap. Hétvégén egy szolíd kerti sütős összejövetel, két jóbaráttal, afféle búcsúztató és azért most, mert utolsó napjaimon már nem kívánom szétütni magamat. Talán erről is lesznek képek.
Kedvenc könyv már a bőrönd mellé helyezve (David Mitchell: Szellemírók … tudom, hogy elsőre félreolvastad, nem Szellemirtók) Emellett a Lonely Planet sorozat Japánról szóló kiadványa, vaskos kötet, de sajnálatos módon csak mintegy 10 százaléka lehet hasznos jelen körülmények között, úgyhogy esélyes az itthon maradása. Hirtelen felindulásból megrendeltem, de ez inkább utazó embereknek szól, akik eltökélték, hogy felfedezik Japánt keresztbe-kasul. Nekem elég lesz Tokió is… Érdekes módon nem érzem azt a bizonyos utazási lázat, talán majd az indulást megelőző néhány napon. Most még egy kicsit semmilyen érzés, gondolom, mert olyan régóta várom, hogy mostanra elkoptak a tűk a fenekem alatt. Másfelől nem is “Japan itself” miatt megyek oda ( persze érdekel és érdekesnek is fogom találni, még szép, hogy… ! ), hanem.
